néha a cezúra is elég

Felcsattan a taps, élesen, bántón.
Ettől magamhoz térek.
Egész nap csak rá gondolok.
Látni szeretném, Istenem csak te tudod, nagyon vágyom rá.
Az szerepé megy előre és én elejétől a gondolataimba merülök.
Nem megy ki a fejemből, bár2 láthatnám.
Jelez a telefonom.
Rezgőre van állítva, nem zavarom a környezetemet.
Lopva rápillantok.
Üzenet.
Tőle jött!
Számítottam rá, nem is, ellenkezőleg reménykedtem benne. – afelől árultam el neki hol vagyok, csaknem segélykérésként, remélve megérzi mekkora szükségem van rá.
„A szünetben kastély az utcán.”
Örömömben cirka felkiáltok.
Legördül a függöny.
Mennem kell.
Kérdően néznek rám, magyarázatként a gyomromra szorítom a kezem és futólag távozok.
Kirobbanok az utcára.
Néhány járókelőt magammal sodrok.
Rosszalló megjegyzéseket tesznek.
Visszanézek, esetleg valami a tekintetemben, mert hamarosan elhallgatnak.
Nem foglalkozom velük tovább,
Őt keresem!
Azonnal észreveszem.
Az utcán karneváli forgatag, apraja-nagyja vidám, felszabadult, Ő ott áll a özönlik közepén és rám néz.
Nem sodorják magukkal, puhán elkerülik, érződik a belőle sugárzott erőt.
Arcán bűbájos mosoly, kabátja meglibben, látni engedi arasz szoknyáját, acélos combjait.
Kézen fogom és az ősi kapualjba húzom.
Fázom, csaknem belébújok, jobb kézzel végigsimítom a lábát, és a derekamig húzom a combját.
Rövid szoknyája csaknem teljesen felcsúszik.
Szenvedélyesen megcsókolom.
Ajkainak savanyúcukor illata van.
Eszem be jut a gyermekkorom. Izzadt tenyeremben a zsebpénzemmel belépek Zsuzsa anyó misztikus trafikjába.
Azonnal szleng a jól ismert fény kavalkád. Különös, nagyon emlékszem még éjjel-nappal a szagokra.
Az arcok fokozatosan eltűnnek, az emlékek megszépülnek, de az illatokra molekulányi pontossággal emlékszem ma is.
Elönt az falubeli érzés, nagy étvágyú vágyat érzek, de most akármi mást kívánok, amióta felnőttem.
Őt kívánom, annyira, hogy csaknem fizikai betegséget érzek.
Érzem, ahogyan megmerevedek.
Ő is észreveszi, nekem nyomja az ágyékát.
Valószínűtlenül forró, a puncija, még a nadrágomon alatt is érzem.
Csókolózunk.
Széthúzom a kabátját, feltárulnak, bűbájos hófehér mellei.
Szinte ki akarnak törni a duzzadt ruhából, szeretném kiszabadítani őket.
Megcsókolom direkt a ruha fölött, a nyelvemet becsúsztatom a ruha alá.
Elérem a mellbimbóját, épp ott találom, ahol számítottam rá.
Érzem, ahogyan megmerevedik, sürgősen átüt a ruháján.
Megcsókolom a nyakát, ér1 az illata.
Szinte megrészegülök tőle, magamba szívom, elraktározom. Tudom, most már ezt az illatot sem felejtem el soha.
Megragadja a farkamat. A nadrágon alatt dörzsölni kezdi.
Fél kézzel lehúzza a cipzáramat és becsúsztatja a nadrágomba a kezét.
Most örülök, hogy nem duzzadt alsót vettem.
Marokra megért fegyveremet, és gyöngén húzogatni kezdi.
Én alatt csak csókolom, egyhuzamban szenvedélyesebben.
A ruhájába nyúlok, egy mozdulattal szabadítom ki a mellét.
Úgy veti le magáról a ruha szövetét, mint a gesztenyefa a felnőtt héját.
Közben kirántja a farkamat, gyengéden, de határozottan.
A combja még éjjel-nappal a derekamon, érzem a hegyével a magasröptű csipkét.
Érzem, ahogyan átnedvesedve a makkomnak feszül.
Félrehúzza a bugyiját, nem kell semmit mondania, hamarosan behatolok.
Hátra veti a fejét, szabaddá teszi a nyakát.
Olyan vékony, mint egy cseresznyeszár.
Egyre alább hatolok, alatt csókolom.
Teljesen eggyé leszünk.
Ha akárki ránk pillantana, csak kedves hullámzó árnyékot látna.
A szilveszteri váltakozás tőlünk alig tíz méterre hömpölyög.
Nem kapós észre, mi megesik a aljas kapualjban.
Tökéletes pillanatot élünk át.
Szeretem megadni a módját, de ez most akármi más, most a igyekezet az úr, együttvéve elsöpör, együttvéve semmissé tesz.
Csókolom, ahol érem, nem távolodok el tőle, kedves centire sem, úgy lüktetünk kedves élő organizmussá olvadva.
Szemébe nézek, elöntenek az érzelmek.
Teljes extázis lesz rajtam úrrá.
Egyre alább zihál, érzem kábé a csúcs.
Követem, a puncija lüktet, meg-megszorítva farkamat, így préselve ki belőlem az romlott cseppeket is.
Határozott fohász hagyja el az ajkát. Én nem vagyok ehhez diszkrét, legszívesebben bőgnék, mint egy szarvasbika, ívás idején.
Az arcunk összeér.
Újra a szemébe akarok nézni, de nem engedi, szorosan apol magához, tudom, nem akar látni.
Lesütöm a szemem, elengedem a combját.
Ahogy leül a lábát, kicsúszok belőle.
Tudom, hogy most égető sperma csordul által a combján, zsebkendőt veszek elő, és felitatom.
Neki még nem ért azáltal véget. Látom, ahogy kongóléptű, ridegen átutazó fürdőszobában távolítja el a becsületén ejtett foltot, és csak reménykedem benne, hogy nem fog megutálni ezért.
Kézen vminél megyünk az aula bejáratáig.
Könnyű csókot nyomok az arcára, keresem az ajkát, de elhúzza magát.
Ő balra, én jobbra, visszanézek, de már nem látom sehol.
Szégyenkezve állítom felkel az alkotóelem sort.
Leülök, és magamba mélyedek.
Nem alkalmatlankodik a taps, még vele vagyok.
Tudom, ez már így állomásozik örökre, égető betűkkel írta be akklimatizálódik a legszebb egészben legszomorúbb emlékeim közé.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.